Nehezen találtam meg az igazit, későn mentem férjhez, amikor már nyakig benne voltam a vállalkozásomban, és ez szinte minden időmet kitöltötte – kezd bele Klára a történetébe /a neveket megváltoztattuk a történetben, mert „Klára” névtelenséget kért/
A házasságunk gyermektelen volt, és boldogtalan, a munkamániám miatt is, mostmár tisztában vagyok vele. Nagyon meggyötört a válás, iszonyúan becsapottnak és magányosnak éreztem magam. Szörnyű volt hazamenni nap mint nap az üres lakásba. Hiába volt sok pénzem, mégis úgy éreztem, hogy értelmetlen az életem és én felesleges vagyok ezen a földön. Tele voltam szeretettel, vágyódtam gyermekre. Gyakran gondoltam arra, hogy most, ebben a pillanatban, valahol egy gyermek anyuka után sír, az én szívem pedig gyermek után zokog. Elvégeztem az örökbefogadói tanfolyamot.
Felhívtam egy szervezetet, hogy szeretnék örökbefogadni, vagy csak segíteni egy árvának, mit kell tennem. Visszakérdeztek, hogy nem vállalnám-e azt, hogy inkább nevelőszülő legyek. Azt mondták, az örökbefogadásra sorban állnak a családok, miközben rengeteg olyan gyermek él állami gondozásban, akikről nem mondanak le a szüleik, így nem válnak örökbeadhatóvá, mégis ugyanúgy elhagyatottan, jövőkép nélkül nőnek fel, mint az árvák.
Elhagyatottan. Megdobbant a szívem. Ezt az érzést ismerem. Mintha egy hatalmas kard állna ki a hátamból, és a hegye átfúrná a szívem közepét. Én is annyira de annyira elhagyatottnak éreztem magamat… Miközben erős és tehetséges nőként vittem egy ütős kis céget. Úgy gondoltam, engem nem a keret érdekel, hogy „örökbefogadok-e” vagy „nevelőszülő” leszek, hanem az, hogy szükség van rám! Ez az érzés új reményt lopott a szívembe, az életet hozta vissza a testembe.
1 éven belül már nálam volt Leó. Másfél éves roma kisfiú. 5 hétig ismerkedtünk – viszonylag sokáig, mert egy fontos projektet muszáj volt befejeznem. Hetente kétszer mentem Leót meglátogatni a csecsemőotthonban. Szívszorító volt. Leó sohasem nézett a szemembe, mindig elnézett az arcom mellett. AZ első két alkalommal kétségbeesetten sírva markolta a látszólag rideg gondozónő lábát, mert rettegett tőlem, nem akarta, hogy egyedül hagyjanak vele. De nem menekülhetett. Őszintén sajnáltam a kiszolgáltatottsága miatt. Itt van ez a kis nyomorúságos biztonság, és most ettől is megfosztják, minden stabil háttere semmisnek bizonyul, egy idegen ember magával viheti.
Harmadszorra már kivittem a kertbe sétálni, negyedszerre a kapun túl, a környékre mentünk. Sétáltunk szótlanul, kézenfogva, amíg meg nem állt. Elfáradt. Akkor felvettem a karomba, és énekeltem neki. Gyermekkorom összes dalát végigénekeltem többször, elég szegényes volt a repertoárom. Aztán, úgy a negyedig hét táján, érkezésemkor azt mondták, Leó nem hajlandó kijönni hozzám. „Leó, itt van anyukád!” Megfogták a karját, és a földön húzták a karjánál fogva, de ő csak nézte az eget, és nem állt fel. A többi gyerek körbeugrált: „Engem vigyél, néni!” Egy kislány a kézfejemet csókolgatta.
A gyermekotthonban felkészítettek, hogy valószínűleg Leó nem vonzódik hozzám, sokáig sírni fog, ha majd hazaviszem, 1 hónapon át biztosan. De a hónap csak a legelső estéig tartott. Az első nap még álomba sírdogálta magát a fotelben, az ölemben, ahol töltöttük az éjszakát, együtt, felöltözve, két riadt magányos, reménnyel teli szív.
Merthogy Leó nagyon is tele volt reménnyel irántam. Évekkel később elmondta, hogy azért nem jött ki hozzám, mert elege lett abból, hogy meglátogatom, és aztán hazamegyek. „Úgy voltam vele, mama, hogy vagy vigyél haza magaddal, vagy ne sétálgassunk. Én már menni akartam veled.”
A kapcsolatunkból egy gyönyörű, elmondhatatlanul mély anya-fia kapcsolat lett, boldogok voltunk együtt, mint két csillogó szemű, huncut gyerek. Leó vérszerinti szülei annyira megszerettek, hogy azt hangoztatták, mi már egy családdá forrtunk össze, ha valaha lesz még gyerekük, nekem fogják megszülni. Én viszont elkezdtem aggódni, hogy túlzottan összenövünk Leóval. Hogy talán ez már nem is egészséges. Így szóltam a szervezetnek, hogy készen állok egy második gyerekre. Fanni 3 héten belül már az otthonomban volt.
Az ő története sokkal drámaibb volt Leónál. 5 éves volt. Drogfogyasztó szülei időnként hazavitték magukhoz, majd egy-két nap után vissza az állami intézménybe. Képzeld el, hogy egy kutyát kiviszel a menhelyről, aztán visszaviszed. Újra meg újra. Fanni már nem mosolygott soha, ezt feljegyezte a pszichológus a könyvecskéjébe.
Első találkozásunkkor megdöbbenve tapasztaltam, hogy Fanni egyfolytában remeg, mint a nyárfalevél, és minden hangosabb zajra – például egy autó hangjára – összerázkódik. Este jött a telefon, hogy még aznap este térjek vissza az otthonba, és vigyem haza a kislányt. Az estét végül másnapra enyhítették. Az üvöltő, hisztérikusan zokogó kislányt beleerőszakolták az autómba, leszíjazták, kezembenyomtak egy nejlonzacskónyi motyót, és mehettünk. Fanni sírt, sírt, sírt, aztán összehányt mindent és elaludt. Miután hazaértünk, felébresztettem, kiszállt az autóból, és a lábai összecsuklottak alatta, a földre zuhant.
Fanni 3 hónapon át kiabált, ha ránéztem, ha hozzáértem: „Ne nézz rám! Ne érj hozzám! Menj ki a szobámból!” Arra gondoltam, hogy ez a kislány már teljesen tönkre van menve. Éjszakákon át bújtam az internetet, néztem a videókat SNI-s, súlyosan traumatizált lelkű gyerekekről szóló videókat. Mi lesz ebből? Mit kell tennem? Hogyan hat Leóra egy ilyen szörnyű állapotban levő kislány?
Bevallom, erősen gondolkoztam azon, hogy nem vállalom Fannit tovább. Volt férjem, aki időközben apróbb, majd nagyobb szivességekkel mellém állt, és jóformán ismét a társamként segített nekem, bíztatott, hogy ne adjam fel, minden jóra fordul. Sokat imádkozott értünk, hogy Fanni meg én valahogy egymásrataláljunk. A kislánynak ugyanis az apaképpel kevésbé volt gondja, mint az „anyával”, aki csak megszülte őt, de soha többé nem volt kiváncsi rá.
Egy délután bent voltam Fanni szobájában, és épp torka szakadtából üvöltött, hogy menjek ki, és ne nézzek rá. Mérgesen kipenderültem a szobából, becsaptam az ajtót is, majd megálltam mögötte, és hallgatóztam. Hallottam, hogy Fanni elkezd vinnyogva zokogni. Feltéptem az ajtót, odaugrottam hozzá, és forrón, ellentmondást nem tűrően magamhozszorítottam ezt a törékeny, elesett kicsi lányt. Fanni halkan sírdogált, de ismeretségünk óta először nem feszült meg ívben a teste, megadóan hagyta, hogy öleljem. Ennyi. Megtört a jég.
Pár hét múlva, egyszercsak éreztem, hogy a kis kezecskéi a vállamat érintik. De ahhoz közel 4 év kellett, mire elkezdtünk igazán anya-lánya lenni. Amikor már stabilan összekötött minket a szenvedélyes vágyódás egymás szeretete iránt, mire ezt ki tudtuk mutatni, és el mertük hinni a másikról. Az én gyönyörű kicsi babácskám!
Nagyon szeretem mindkettőjüket. A Jóisten négy magányos szívből egy különleges családot formált, melynek most már elvált férjem is a része. Az életünk nem indult mesésen, de mesebeli módon megküzdöttünk a családunkért, és ma már erős, izzó, eltéphetetlen szövetségben élünk együtt. És azt kell mondanom, hogy a vérszerinti szülőkkel is. Bár eleinte mindkét oldalon tiltakoztak ellenem, ma már látják, hogy nemcsak a gyereküket szeretem, hanem őket is. Átbeszélgetjük az életünk dolgait, követjük egymás életét, ünnepekre ajándékkal lepjük meg egymást. Tisztelet és bizalom van köztünk. Mint egy igazi szerető családban. Sosem álmodtam ennél többet…
Köszönöm, hogy van, akinek szüksége van rám. Köszönöm, hogy van, akit szerethetek.
-
A cikket megíró – egyesületünk által ismert – nevelőszülő álneveket használ, mert a gyerekek környezete nem tudja, hogy ők nevelt gyermekek. Bár köztük ez nyílt titok, de nem szeretné, ha véletlenül emiatt valaki megbélyegezné a gyerekeket.